- Mi az a seb a kezeden? - kérdeztem. Ácsorogtunk a rosszul megvilágított, hideg váróteremben. Szokás szerint késett a vonat.

- Tegnap, amikor mentem hazafelé, találtam egy döglött macskát. Van az az üres telek, két saroknyira tőlünk, tudod, amit többször is mutattam, hogy tizenöt éve nem bírják eldönteni, mihez kezdjenek vele, pedig ott a belvárosban elvileg vagyonokat ér egy ilyen placc. Szóval amellett ballagtam épp hazafelé, mikor láttam, hogy a telek drótkerítésén fennakadt valami állat. Megsajnáltam, gondoltam, segítek. Esteledett már, csak közelebb érve bírtam kivenni, hogy egy hatalmas fekete macska az. Már nem segíthettem rajta: ernyedt test élettelenül lógott a kerítésen. Egy kiálló drót felszakította a hasát. Amúgy a hasától volt akkora nagy, látszott, hogy mocorognak benne a kiscicák.

Úgyhogy gondoltam, legalább azokat kimentem, az anyjuknak szemlátomást már úgyis mindegy. Letettem a két cekkert, és puszta kézzel elkezdtem kitapogatni, hol nyithatnám föl, hol férhetnék hozzájuk.  

Akkor karmolt meg. Totál váratlanul. Tényleg úgy látszott pedig, hogy már rég nem él.

            - És mit csináltál?

            - Mit csináltam volna? Káromkodtam. Rohadtul fájt. Csúnya, mély sebet hagyott, vérzett is. Siettem haza kezet mosni, fertőtleníteni. Kínszenvedés volt hazacipelni a megpakolt szatyrokat gyalog.

Anyuval elmentünk a stockholmi Modern Művészetek Múzeumába megnézni az aktuális Paul Klee - Ivan Aguéli kiállítást. Hosszan töprengtünk, miért tették egymás mellé épp ezt a két festőt. Talán mert mindketten jártak a Közel-Keleten? Egyéb közös ugyanis nem akadt bennük: Klee izgalmas és lenyűgöző vizuális kísérleteit max ellenpontozhatták Aguéli szemlátomást kellemes, már száz éve is unalmas tájképei. (A válasz a falakra kitett kísérőszövegekből se derült ki. Később a múzeum honlapján ellenőriztem: jól tippeltünk.)

Ennek meg a decemberben látott El Kazovszkij-kiállításnak a kapcsán töprengtem el a kortárs (magyar) művész csapdahelyzetéről. Ami engem illet „jobbról” az az elvárás zavar, hogy a művésznek rég idejétmúlt butaságokat kellene szajkóznia mímelt szenvedéllyel. „Balról” meg az, hogy a mű és a művész ürügyén kibontakozó diskurzus jelentősége hovatovább a műalkotás helyére tolakszik.

Ezen a ponton felmerült, hogy hagyom az egészet a francba, kitanulok könyvelőnek, az mégiscsak objektívebb szakma, és egy pályázati hírlevél szerint minden magyar állampolgárnak jár két ingyenes OKJ-s képzés (a kortárs művész napi olvasmánya a pályázati hírlevél). Csak közvetlenül utána meg olvasom, hogy Magyarországon még a korrupcióellenes EU-s forrást is sikerült elsikkasztani.

Jeruzsálemben ért az újév - ahogy a Rosh Hashanah Stockholmban, miközben a fejemben az otthoni rituális évértékelés fut.

Kíváncsi vagyok, mi vár a szivárvány túloldalán.

Épp kezdődött a Hanuka és az Ádvent, mikor sikerült néhány napra hazaugranom, úgyhogy az otthoni konyhaasztalon meggyújtottuk az összes aktuális és szezon-migráns gyertyát. Tegnap pedig a judaisztika csopitársakkal a nemzetközi gasztronómia jegyében ünnepeltük meg a Szentestét a stockholmi kóser tejeskonyhában.

Ha másban nem is, de az ökumenében legalább hiszek.

A balkonomon háromlábú csirke
úszik az esőben reménytelen,
mivel a hűtőm feldobta a talpát,
s csak most kezdődik a nap, kedvesem.
 
A fémhernyó se araszol ma, bénán
terpeszkedik, caplathatok gyalog
a metróból, s nappal is oly sötét van,
hogy most is égnek a rénszarvasok.
 
A dinoszaurusz mögött a téren
a ködbe vesző óriáskerék
egyre forog, kíméletlenül, lassan,
 
pedig e nap, kedves, több mint elég.

Stockholmba tegnap beszökött a Tél.

Rénszarvasok osontak nesztelen

a Raoul Wallenberg park fái alatt,

s találkoztak velem.

Csak biccentettünk, ahogy ez szokás,

s ki-ki futott a dolgára tovább.

A kikötő víztükrén ragyogott

a fénypormilliárd.

Szétszórattattunk. Lesz-e majd hazám,

hol élni, halni nem kötelező,

de érdemes? Mellettem vagy velem

fog elhúzni az idegen idő?

Mint megtudtam, a Szentföldön élő arab anyanyelvű keresztények imáinak címzettje Allah, Izrael istene.

Éktelen zörgés a teraszon. Kinézek: egy szarka cibálja az uzsonnászacskómban lapuló fahéjas csigát. Pici a konyhám, a hűtőm csurig, úgyhogy a reggeli készülődésben kipakoltam a mai kajámat a hidegre, hogy ne legyen útban, a jószág meg lecsapott rá, mint éhtyúk a takonyra. Marconán visszaragadtam tőle, aztán eltöprengtem, hogy a kissé megviselt péksütemény emberi fogyasztásra alkalmas-e? Vannak-e vonatkozó WHO regulák? Van-e pl. kergeszarkakór, és ha igen, terjed-e cseppfertőződés útján? Kóser-e még a szarka által megcincált fahéjas csiga? Végül győzött a csóró egyetemisták takarékos világszemlélete, és úgy döntöttem, hogy ha a szarkának elég jó volt az én tízóraim, akkor nekem is elég jó lesz az övé.