F.É-nak

Álldogáltak a tengerparton. Nézték a szörfösöket a hűvös téli napsütésben. Az egyik épp az orruk előtt küzdött befelé. Próbált túljutni a partmenti hullámok sávján.

‒ Találtál már munkát?

‒ Szerinted itt álldogálnék, ha találtam volna?

A szörfös most a hullámokat meglovagolva hagyta, hogy sodródjon a part felé. Karcsú volt, és diadalmas.

‒ Amikor visz a hullám, az olyan jó ‒ sóhajtott. ‒ Biztos meséltem már, hogy öt-tíz évente jön egy-egy időszak az életemben, amikor egyszercsak minden stimmel. Amihez hozzányúlok, működik, amibe belefogok, sikerül, akit megismerek, lelkesen együttműködik, sőt, szeret. Totális kegyelmi állapot, ami tipikusan néhány hónapig tart, és éppoly indokolatlanul, ahogy kezdődött, egyszercsak véget ér. Először csak kicsit akadozik a rendszer, meg-megbicsaklik. Aztán előbb lassacskán, majd fenyegető gyorsasággal szaporodnak a zökkenők, míg végül több a nyekkenés, mint a rendszer. Amikor idejöttem, vitt a hullám. Csodálatosan sokáig vitt. Most viszont attól tartok, ismét menthetetlenül beállt az állandósult üzemzavar állapota.

A szörfös mellé egy másik kapaszkodott fel a deszkára. Most együtt eveztek befelé. Szépek voltak, ahogy egy ritmusra feszült meg a testük, összehangoltan egyensúlyoztak az erős hullámverésben.

‒ Sose bánd. Amikor visz a hullám, olyankor könnyű. De amikor muszáj belefeszülnöd, és alig haladsz, és mégis belefeszülsz ‒ igazából csak olyankor érezheted a saját erődet.