Az otthonosság-érzés jegyében nekivágtam a helybéli sportlétesítmények felfedezésének. (Szép dolog a tudomány, a nyakfájás ellenben baromi kellemetlen.)

A legközelebbi helyi edzőteremről kiderült, hogy nem tartanak csoportos tréninget, a magányos teperés a gépeken viszont nem az én műfajom. Mikor ezt elmagyaráztam a termet üzemeltető srácnak, hihetetlenül kedvesen és türelmesen eligazított a konkurenciához.

A következő hely portása, egy kacsahátsóra emlékeztető hajzatú, izomgazdag ifj azt ígérte, mindjárt küld egy kislányt, aki válaszol az összes kérdésemre (a neten általában elég részletszegény az infó). Addig leültem egy asztalhoz, és jobb híján elővettem az aktuális olvasnivalót: a Szukkot ünnepére vonatkozó talmudi szabályokat elemező esszét. A szerző alapgondolata, hogy a Szukkotra építendő sátor az isteni dicsőség felhőjét idézi meg, amelynek az a funkciója, hogy oltalmazó árnyékot vessen. Vicces, hogy más kontextusokban Istent a megvilágosodás forrásaként emlegetik, azaz ugyanazt a jelentést teljesen ellentétes képek is közvetíthetik. Kábé itt tartottam a szövegben, mikor felnéztem: a portás volt az, akiről kiderült, hogy egyben a hely menedzsere is, és mivel az ígért kislány időközben eltűnt valahová, így ő világosított fel az órarendről és az árakról.

Végül egy harmadik hely nyert, mert ott a konditerem mellett van uszoda is, amit azonnal kipróbáltam. Véletlenül épp a szerda este 6 és 8 közt szokásos relax program idején odaérnem, ami klasszikus zenei aláfestést jelent, úgyhogy a következő másfél órában Vivaldi hegedűversenyekre úszkáltam ráérősen, majd a szanuában lazáztam egyet. Egy hónap mozgáshiány után olyan jólesett, hogy templomi áhítat se vihet közelebb a transzcendenciához.