- Mi az a seb a kezeden? - kérdeztem. Ácsorogtunk a rosszul megvilágított, hideg váróteremben. Szokás szerint késett a vonat.

- Tegnap, amikor mentem hazafelé, találtam egy döglött macskát. Van az az üres telek, két saroknyira tőlünk, tudod, amit többször is mutattam, hogy tizenöt éve nem bírják eldönteni, mihez kezdjenek vele, pedig ott a belvárosban elvileg vagyonokat ér egy ilyen placc. Szóval amellett ballagtam épp hazafelé, mikor láttam, hogy a telek drótkerítésén fennakadt valami állat. Megsajnáltam, gondoltam, segítek. Esteledett már, csak közelebb érve bírtam kivenni, hogy egy hatalmas fekete macska az. Már nem segíthettem rajta: ernyedt test élettelenül lógott a kerítésen. Egy kiálló drót felszakította a hasát. Amúgy a hasától volt akkora nagy, látszott, hogy mocorognak benne a kiscicák.

Úgyhogy gondoltam, legalább azokat kimentem, az anyjuknak szemlátomást már úgyis mindegy. Letettem a két cekkert, és puszta kézzel elkezdtem kitapogatni, hol nyithatnám föl, hol férhetnék hozzájuk.  

Akkor karmolt meg. Totál váratlanul. Tényleg úgy látszott pedig, hogy már rég nem él.

            - És mit csináltál?

            - Mit csináltam volna? Káromkodtam. Rohadtul fájt. Csúnya, mély sebet hagyott, vérzett is. Siettem haza kezet mosni, fertőtleníteni. Kínszenvedés volt hazacipelni a megpakolt szatyrokat gyalog.